Sulci József 1922. december 10-én született. Az elemi iskolát szülőfalujában, Muzslán végezte. 1943 októberében rukkolt be a komáromi 22. m.k. gyalogezredhez, ahol lőelemszámító lett. 1944 novemberében került a frontra, de a frontvonalban csak néhány órát töltött. Alakulata 1945 április elején lépte át az osztrák–magyar határt, és egészen az Ybbs folyóig jutottak el nyugatra, ahol megvárták a háború végét. A hazafelé vezető úton esett szovjet fogságba, ahonnan csak három év múlva került haza.

A Szovjetunióból való visszatérése után egy ideig a családi gazdaságban dolgozott. A szövetkezetesítés utáni időszakban a helyi EFSZ-ben talált munkát, egy idő után csoportvezető lett. Egészen 1967 márciusáig a mezőgazdaságban maradt. Ezt követően nyugdíjaztatásáig, 1982. december 31-ig a párkányi papírgyárban dolgozott fűtőként. 1949 szeptemberében házasságot kötött Mészáros Ilonával, a házaspárnak két gyermeke született. Jelenleg öt unokája és négy dédunokája van.

Felesége halála óta egyedül él szülőfalujában, Muzslán.

Merva Arnold 1925. július 21-én, Deákin született. Az elemi iskolát szülőfalujában, a polgári iskolát Galántán végezte. 1941 szeptemberétől az érsekújvári szakipari iskola tanulója volt, 1944. szeptember 1-jétől segéd lett. 1945 januárjában a deáki leventékkel Németországba kellett mennie. A háború végén Berlinben szovjet hadifogságba esett, ahonnan csak 1948 tavaszán szabadult, ekkor került vissza Budapestre. Hazatérése után a deáki állami birtok műhelyében dolgozott. 1953 júliusában újra vasutas lett, a mozdonyvezetői vizsga letétele után harminc évig baleset nélkül irányította a vasúti szerelvényeket. 1985-ben vonult nyugdíjba.

Már fiatal korától érdeklődött a kultúra és a történelem iránt, a deáki CSEMADOK helyi szervezetének egyik alapító tagja. Nyugdíjas korában több időt fordíthatott a helytörténetre. Elsősorban a deáki családok történetével foglalkozott, több mint kétszáz családfát sikerült felállítania. Mivel a deáki római katolikus templom Mátyusföld egyik legismertebb szakrális műemléke és a községet gyakran látogatják az érdeklődők, Merva úr húsz évig idegenvezetői feladatokat is vállalt a szülőfalujában.

1952 nyarán házasodott össze Tóth Verával, akivel máig Deákin élnek. A házasságukból négy gyermek született, jelenleg hat unokája és öt dédunokája van.

Rácz Jenő 1928. november 10-én született Nagymegyeren. Hétgyermekes munkáscsaládból származik. Mivel a családnak nem voltak földjei, fiatalon napszámosként kellett kezdenie. 1945 februárjában Ausztria keleti területére sorozták be mint leventét, május elején szovjet fogságba esett. Hazatérése után, 1945 júniusában ismét napszámos lett egy állami birtokon, majd 1948-tól kezdve traktoros brigádban dolgozott. 1950-ben vonult be kötelező katonai szolgálatra. A helyszínek Szered, Cheb, České Budějovice – itt radarkezelői képzést kapott. 1952 októbere helyett csak 1953 februárjában szerelt le, mivel annak idején mindössze néhány radarkezelő szakember állt a hadsereg rendelkezésére és szükség volt Rácz Jenő szakértelmére. Hazatérte után, 1954–55-ben egy szlovák középiskolát látogatott Nagymegyeren, majd egy 4 éves inspektorképző iskola következett Brünnben, az 1960-as években. Ennek elvégzése után a nagymegyeri járási hivatalba került, ahol a gépesítés („mechanizáció”) felügyeletével bízták meg, miközben a járási földműves újság főszerkesztői tisztét is betöltötte. A mezőgazdasági szakosztály nevelési referenseként Nyárasdon hároméves szövetkezeti munkaiskolát szervezett. Ezért 1954 őszén Pozsonyban elismerő oklevelet is átvehetett. 1954 és 1957 között a Nagymegyeri Városi Nemzeti Bizottság elnöke – ezzel elnyerte a Csehszlovákia legfiatalabb, járási székhelyen tevékenykedő városvezetőjének járó címet. 1957-ben visszakerült a járási nemzeti bizottságra, ahol az általános ügyekkel foglalkozó szakosztály vezetője lett. A kisjárások 1960-as megszűnése után a nagymegyeri bútorüzlet vezetője lett, ahol egészen a nyugdíjkorhatár elérése után két évvel történt nyugdíjaztatásáig (1991) tevékenykedett.

1953-ban nősült először, jelenleg második feleségével él Dunaszerdahelyen.

1922. november 13-án született Sókszelőcén, egy húga és egy bátyja volt. Anyja fiatalon meghalt. Az alapiskolát szülőfalujában végezte, majd a földeken dolgozott édesapjával. 1943-ban hívták be a komáromi Öregvárba, a katonai szolgálatot egy ideig a fronton töltötte. 1944 novemberében került szovjet kézre, a hadifogságból 1948 nyarán menekült meg. Idehaza a földeken gazdálkodott, majd a családi földek szövetkezetesítése után (1952-ben) a nyitranováki bányába ment, ahol egy évet töltött. Rövid ideig a kereskényi vegyiüzemben dolgozott, majd 1954 januárjától újabb egy évre ismét Nyitranovákiba ment. Ezután 1956 októberéig Tornócon, a takarmánykészítő vállalatnál alkalmazták, majd több mint egy évig a jáchymovi uránbányában dolgozott. Hazaérkezése után négy évig a jánosházi (Tardoskedd – Sók) állami birtokon dolgozott etetőként, fejőként, majd 1963 szeptemberétől a tornóci szövetkezetben, ahonnét 1982-ben nyugdíjba ment, de egészen 1995-ig folytatta a munkát a nyugdíj mellett.

1949 márciusában nősült, a házasságból három gyermek született: Bernadett, Antal és Oszkár. Felesége halála (1989) óta egyedül él szülőfalujában, Sókszelőcén.

Hučko Károly 1926. augusztus 3-án született Vágsellyén. Édesapja munkás volt, de a vágsellyei kisbírói posztot is betöltötte. A családnak háborús tragédiát kellett megélnie: az apa 1943 januárjában eltűnt a Don-kanyarban. Édesanyja háztartásbeliként egyedült maradt a négy gyerekkel. Hučko Károly pilótának jelentkezett, de repülőgép-szerelőnek vették fel, ami azt jelentette, hogy három hónapos gyalogsági kiképzésen kellett részt vennie – 1944 júniusában kapott behívót Komáromba. Románia átállásakor jutott ki Erdélybe a frontra, ahol egy hónap után szovjet fogságba esett. 1948 októberében jutott haza. Ezután építkezéseken dolgozott. 1949 októberétől 1950 márciusáig Jičínben szolgált a csehszlovák hadseregben, ahol repülőmegfigyelői tanfolyamon vett részt. Családfenntartó lévén csak öt hónapot kellett töltenie a hadsereg kötelékében. Utána egy ideig építkezésen dolgozott, 1950 júniusától vasutas lett: a Pozsony és Galánta közti vasútszakaszon 4 évig pályamunkás, majd 17 évig pályamester. 1987-ben nyugdíjazták, csak a pozsonyi főpályaudvar felújítása után, de később is hívták helyettesíteni minden nyáron, télen pedig fűtőként dolgozott a nyugdíj mellett.

1950. augusztus 19-én kötött házasságot, amelyből két leánygyermekük született. Felesége halála óta egyedül él szülővárosában, Vágsellyén.